varadszollosz_2017_09_17_1

Csokorba kötött barokk orgonamuzsika

A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség  és a Váradszöllősi Római Katolikus plébánia közös szervezésében, orgonát és orgonamuzsikát népszerűsítő szándékkal kezdetét vette a tavaly elindított „Váradszöllősi Zenei Estek” címet viselő sorozat: szeptember 17–től október 29 –ig, vasárnaponként este 19 órai kezdettel a váradszöllősi plébániatemplomban.

Célja, hogy felhívjuk a figyelmet templomaink e fontos zenei – kulturális – és művészi  értékeket képviselő hangszerre az ORGONÁRA.

Az idei sorozat első koncertjének meghívott előadója a nagyváradi születésű és jelenleg is itt tevékenykedő dr. Kristófi János Zsigmond orgonaművész, karnagy, tanár.

A zeneirodalom illetve a barokk zene két kiváló mesterétől J. S. Bachtól (1685-1750) és G. F. Haendeltől (1685-1759) hallhattunk igen jó ízléssel összeállított programot.

Elsőként Haendel 1735–ben publikált 12 Voluntary gyűjteményéből a no. 7–es egytételes C dúrt hallhattuk. A zenei dialógusra, illetve a különböző zenei karakterekre épülő művet hitelesen tolmácsolta az előadó. Az anglikán istentiszteletek kezdő illetve záró hangszeres darabajaként ismert „voluntary-k” bizonyíthatóan a 16. század közepétől létező terminus, mely a Fancyhez (a fantázia angol megfelelője) hasonlóan különböző hangszeres műfajok elemeit, mint pl. praeludium, toccata, szvitt, szonáta – olvasztotta magába. Emellett a 16-19 századig az improvizáció szinonimájaként is használták, szűkebb értelemben improvizált vagy megkomponált praeludiumot jelentett.

A program második darabjaként J. S. Bach Sei gegrüßet, Jesu gütig, korálpartitát (Jézus világ megváltója), (korál és 11 variáció) BWV 768 hallhattuk. A Bach korai korszakát reprezentáló, Georg Böhm (1661-1733), (Egy 2004-ben előkerült, 1700-ból származó Bach-kézirat szerint Johann Sebastian Bach tanítványa volt Böhmnek.) stílusában komponált korálpartita, a pontos és kifejező artikulációk, szinte kitapinthatóan kézzelfoghatóvá tette a korál szövegében rejlő teológiai és transzcendens valóságot. A jelenlévő családias közönség érezhette és tapasztalhatta, hogy Bach a zenében az „aki összeköti az eget a földdel, a láthatót a láthatatlannal az anyagot a szellemmel; akinek művei nem az életről, hanem a létezésről szólnak; aki megtalálta az utat Istenhez.” (Kamp Salamon).

E variációt követően G. F. Haendel fent említett sorozatából a no. 5. d-moll egytételes Voluntary csendült fel. A bevezető hét lassú, éneklő ütemet követően üde kontrasztként követte a táncos lejtésű (6/8) „fanfár”, echo hatásokban bővelkedő trombitás rész.

Választékos és tudatos program összeállítás részét képezte az orgonaest gerincét jelentő J. S. Bach III. d-moll tiószonátája BWV 527.

Bach triószonátáiban – bármilyen apparátusra fogalmazódtak is, s akár négy, két vagy egyetlen előadó szólaltatja is meg őket – a dallamvezetés nemes szépsége, az ellenpont mesteri volta, a szólamok ritmikájának komplementer játéka, a harmónia gazdagsága tökéletes egységben egyesülnek, s ekként e kompozíciók a háromszólamú szerkesztés apoteózisává váltak.

A három szólam teljes önállósága Bachnál az orgona két manuáljára és pedáljára írt triószonátákban éri el a legtökéletesebb formáját.

Az orgonára írt 6 triószonátát (BWV 525-530) egységes gyűjteményként 1727-1732 között írta Bach (ez nem zárja ki, az egyes darabok korábbi keletkezési lehetőségét). Szabad – tehát koráldallamhoz nem kötött – orgonaművei között tulajdonképpen ez a sorozat az egyetlen összefüggő opusz. Johann Nicolaus Forkel (1749-1818), (1802 – ben adta ki elsőként megírt Bach bibliográfiáját ) tudósítása szerint a szonátákat Bach pedagógiai céllal tananyagként komponálta legidősebb fia, Wilhelm Friedemann ( 1710 – 1784 ) számára, aki a keze alatt virtuóz orgonistává nevelkedett. A két külön manuálon játszó kezek és a lábak teljes függetlenségét megkövetelő kompozíciók valóban jelentős technikai követelmények elé állítják az előadót. Nem véletlen, hogy a triószonáták a mai napig az orgonajáték oktatásának megkerülhetetlen darabjai. Valamennyi kompozíció az itáliai versenymű háromtételes, tételrendjét követi. E háromtételes szonáta mely mindenik tétele igen magas előadóművészi felkészültséget igényel a tiszta szólamvezetés, igényes és precíz karakter és hangszínbeli lehetőségek gyönyörű „orgona –kamarazene”, örömeiben részesített.

A soron következő darab ismét egy Haendel voluntary no. 11 D –dúr a fent említett sorozatból. A két tételes darab egy sodró, impozáns fúgával zárul.

Ezt követően egy Bach átiratot hallottunk Alessandro Marcello (1673-1747 ), d-moll oboaversenyének második tételéből. (csembalóverseny második tétele BWV 974)

A Váradszöllősi Zenei Estek első koncertjének záródarabja J. S. Bach 29. kantáta első (Sinfonia) tételének a Marcel Dupré (1886 – 1971) által orgonára alkalmazott változatát hallhattuk. A Wir Danken dir, Gott, wir danken dir (Hálát adunk neked ó istenem) címet viselő 29. kantátát Bach 1731-ben komponálta. Több más tanácsválasztási kantátához hasonlóan Bach ebben az esetben is régebbi kompozícióihoz nyúl vissza, de mesterien átformálva használta fel őket újra. A pompás nyitó Sinfonia például, amelyben 3 trombita, üstdobok, 2 oboa, vonósok, és continuo szólnak együtt, a BWV 1006 E-dúr szólóhegedű-partita „preludio”-jának az átdolgozása. A hegedűszólamot az orgona veszi át, a zenekari anyagot Bach természtesen újonnan komponálta. A tétel szerényebb hangszerelésben, már a 120a kantátában is szerepelt. Az ősváltozat természetesen felismerhető az orgonaszólam nyughatatlan figurációjában, s a szólórészt nem ellensúlyozza zenekari ritornell-téma.

Mint ahogy ez a kantáta első, Sinfonia tétele formailag egyedülálló Bach életművében, úgy voltunk valamennyien gazdag részesei e nyitókoncertnek. A hatalmas tapsot az előadó, Antonio Vivaldi (1678 – 1741) – Bach d-moll (az mű alapjául szolgáló 2 hegedűre és obligato csellóra op. 3. no. 11) Concerto BWV 596 átiratának 3. Largo e spiccato (Siciliano) tételével köszönte meg.

 

Józsa Domokos