szollos_zaro_koncert_3

Sorozatzáró orgonakoncert volt Váradszöllősön

A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Váradszöllősi Római Katolikus plébánia közös szervezésében, tavaly indította útjára orgonát és orgonamuzsikát népszerűsítő szándékkal e nemes kezdeményezésű koncertsorozatot. Az idei évad őszi koncertsorozata hét előadást foglalt magába, szeptember 17. és október 29. között, vasárnaponként este 19.00 órától a váradszöllősi plébániatemplomban.  Az idei sorozat záró koncertjén, 2017. október 29-én, Józsa Domokos helyi kántor előadását hallhatta az a szép számban összegyűlt érdeklődő közönség.

Az orgonaest tartalmiságát három szerző variációs művei képezték. Elsőkén az észak-német nagy Bach példakép Dietrich Buxtehude (1637-1707) három ostinato kompozíciója került bemutatásra. A BuxWV 159. és 160. jegyzékszámú Ciacona, valamint a BuxWV 161. számú Passacaglia a basszus témára írt variációk csoportját képviseli Buxtehude művei között. E három kompozíciót az különbözteti meg a műfaj más darabjaitól, hogy Buxtehude a basso ostinato variáció egyébként kötött stílusát a stylus phantasticus elemeivel ötvözi. A basszus témára írt variációsorozat – legyen tételmegjelölése akár Ciacona akár Passacaglia – az észak-német mesterek között ritkaságnak számított. A műfaj itáliai – Frescobaldi: Partite sopra Passacagli – és közép-németországi – Pachelbel: Ciacona d-moll és f-moll példáiban a pedál szerepe sokkal kevésbé jelentős. Ezekkel összehasonlítva a Buxtehude művek obligát, virtuóz pedálhasználatát, valamint a zenei folyamat nagy ívű felépítettségét és orgonaszerűségét kell kiemelnünk. A c-moll (BuxWV 159) és e-moll (160) Ciaconát egyaránt a témakezelés változatossága, a hangnemek stabilitása és a kompozíció egyre intenzívebb drámai ereje jellemzi, melyet választékos regisztrációval és manuál váltásokkal sikeresen tolmácsolt az előadó. A téma mindkét mű első formai egységeiben megmarad a basszusban és variációpárokban kerül feldolgozásra. A későbbiek folyamán a manuál-szólamok is részesednek a témából, amely nemcsak akkordikus és motivikus, hanem figuratív módon is variálásra kerül. Teljesen más kompozíciós eljárás figyelhető meg Buxtehude a BuxWV 161. számú d-moll Passacaglia esetében. Ennek témája a tonika alsó és a domináns felső váltóhangjának feszültségére épül. E téma mindvégig a basszusban hallható változatlan formában. A mű négy szakaszra oszlik, d-moll, F-dúr, a-moll, d-moll hangnemek egyszerű, de szigorúan végigvezetett rendjében. Az egyes részleteket pár ütemes közjátékok kapcsolják össze. 

A szigorú, már-már formálisnak tűnő rend láttán indokolt a tétel vizsgálata számszimbolikai szempontból. A téma hét hangból áll és összesen tizenkét félhangértéket tesz ki. Mindegyik szakaszban hét variáció követi egymást. Egy szakasz tehát 7×7 hangból és 7×12 félhangértékből áll. A kompozíció négy témás szakasza így 4x7x7 hangból és 4x7x12 értékből áll. A témás szakaszokat három, egyenként háromütemes (3×3) közjáték tagolja. Ha ehhez a darab elején és végén kiírt hat fél-értéket hozzáadjuk, az összeg 33 fél érték.

Karl Wurm mutat rá tanulmányában a hármas, négyes, hetes és tizenkettes szám kozmológiai és bibliai jelentéstartalmára a d-moll Passacaglia vonatkozásában. Értelmezésében a Buxtehude d-moll Passacagliája a világmindenség rendje fölött uralkodó Krisztus zenei megjelenítése. Ezt a feltevést erősíti a folyamatosan visszatérő téma a pedálban, mely kétségtelenül a szüntelen körforgást, a hangnemi rend pedig a körforgás rendezettségét juttatja eszünkbe.

Buxtehude három variációs művét követően André Raison (1650-1710) francia barokk zeneszerző, 1688- ban megjelentetett Livre d’Orgue című gyűjteményének rövid, de nagyon ízléses és szép Christe-Trio en passacaille tétele hangzott el. 

Az orgonaest záró darabja J.S. Bach (1685–1750) legszuggesztívebb művei közé tartozó, monumentalitást és transzcendenciát egyaránt megjelenítő hatalmas nagy lélegzetű c-moll Passacaglia és fúga (BWV 582).  Bach egyetlen orgonaműve ebben az ősi variációs formában. A Passacaglia a 17. és 18. század hangszeres irodalmának egyik leggyakoribb variációs formája. Neve feltehetőleg az olasz passo di gallo (azaz kakaslépés) vagy a spanyol pasar és calle szavak összetételéből (azaz utcai séta) származik, ebből feltételezhető, hogy vándorszínészek és muzsikusok adhatták elő. Önálló műfajként a barokk idején terjedt el. Az első ránk maradt passacagliat 1614-ben Girolamo Frescobaldi, olasz zeneszerző, orgonavirtuóz írta. A passacaglia(ák) nagyon sajátos jellemzője, hogy hármas lüktetésű és az ostináto téma mindig a basszus szólamban van, és ennek helye sosem változik. A Bach előtti szerzők, mint Buxtehude, Mattheson vagy Pachelbel művei teljes mértékben ezt tükrözik. Ezzel ellentétben Bach passacagliajában teljesen újító jelleggel, az ostináto téma elhagyja a basszus szólamot (11. variáció) és a felső, szoprán szólam veszi át. Ritkán találkozhatunk azzal, hogy az ostináto téma variált alakban jelentkezik, Bach ezt a lehetőséget is előtérbe helyezte.  

E darab sok tekintetben tisztelgés Buxtehude és Adam Reincken (1623-1722) előtt.  Buxtehude ostinato- kompozíciói közvetlen mintaképei lehettek, Reincken pedig a permutációs fúgával ismertette meg, melyben minden szólam ugyanazzal a téma és kontraszubjektum-sorozatrenddel lép be. Az ifjú orgonista és zeneszerző elfogadta a kihívást, és mint oly sok más esetben, nem csupán az előképek meghaladásával, hanem egyenesen a műfaj újra-meghatározásával teljesítette feladatát. A mű témájául a fent már említett André Raison kompozíciója szolgált. A gyönyörűen éneklő lírai téma a pedálban kerül bemutatásra. A téma 4+4 ütemből áll, jambikus lüktetésű. Ez a jambikus lüktetés 8+7 hangból tevődik össze. Az első 4 ütemben van 4 jambus, a következő 4 ütemben 2 jambus és egy bacchius. A bemutatott témát 20 variáció követ mely egy hatalmas fúgába torkollik. A zeneszerzői leleményesség és nagyszerűség jellegzetessége, hogy a variációk mindig az egyik a másikból táplálkozik és hozzá ad egy keveset ezzel fokozva, dúsítva a zenei anyagot. Bach nagyon tudatosan használja a variációs elemeknek az összefűzését, mindig nyomon lehet követni, hogy melyik az az elem, amelyet az egyik variációból visz a másikba.

A 11. variáció egy „zenetörténeti pillanatnak” is nevezhető, hiszen már egy teljesen új részt kezdeményez, és a szoprán szólamban először jelentkezik a téma, és az ostináto pedál teljesen elmarad. Ez egy „atipikus” megoldás, éppen ez által igyekezett valamilyen szintézist létrehozni. Az utolsó három variáció, a 18.,19. és a 20. szintén összefüggő, hiszen ugyan abból a zenei alapanyagból táplálkoznak. Az utolsó, a 20. variáció már ötszólamú, mely tulajdonképpen hangzástöltés, ez a passacaglia legdrámaiabb pillanata, ahol a szólamok a lehető legnagyobb tömörséggel kísérik a határozott ostináto basszust, mely egy nagy lélegzetű, katedrálisként felépített fúgában éri el csúcspontját.

A koncertet kitörő taps követte, melyet az előadó Bach-Gounod, ez esetben a pedálban éneklő Ave Maria-jával, illetve egy Szent Lászlóról szóló himnusz improvizációjával köszönt meg.

A szervezők köszönetüket fejezik ki Böcskei László megyés püspöknek, Pálos István kanonok-plébának, Vakon Zsolt püspöki titkárnak, a sajtónak, illetve mindazoknak, akik valamilyen formában hozzájárultak a koncertsorozat kivitelezéséhez, megvalósításához. Isten fizesse sokszorosan.

 

 

Szlopp Bernadette