Böcskei László nagyváradi megyés püspök Oroszhegyen osztotta meg tapasztalatait

Az oroszhegyi katolikus templomban hétfőn, 2019. június 7-én 8 pap mutatta be a legszentebb áldozatot, köztük Böcskei László nagyváradi megyés püspök. A szentmisét osztálytalálkozójuk alkalmából mutatták be, amelyen a nagyváradi főpásztor beszélt hivatástudatról, Isten mindennapokban érezhető kegyelméről, az otthoni támogatás fontosságáról.

Opra István, oroszhegyi plébános a szentmise kezdetén köszöntötte a híveket, és egyenként bemutatta felszentelt osztálytársait: Böcskei László püspök, Butnaru Antal, Bogdán István, Sövér István, Simó Ferenc, Bartos Károly, Jakab Károly (állandó diakónus). 1990-ben szentelték őket pappá, azóta gyakran találkoznak egymás plébániáján, ez a 29. találkozó. A szentmisében hálát adtak hivatásukért és felajánlották azt egymásért, illetve a papi, szerzetesi hivatásokért.

Frissen tartani a hivatás kegyelmét

A hívek részéről Vass G. László és Béres Dombi Csilla köszöntötte az ünneplő papokat. A szentmisén jelen volt az oroszhegyi egyházi énekkar 30 felnőtt és 12 gyermek tagja, akik Bíró Lóránd kántor vezetésével tették különlegesebbé az osztálytalálkozót. A szentmise elején Böcskei László megjegyezte, általában zártabb körű szokott lenni a találkozó, de most kivételt tettek és mint annyiszor küldetésük során, a hívek most is éreztetik velük, hogy fontosak.

A hivatások évében különböző hivatást képviselők személyes tapasztalatait hallgathatták meg eddig a hívek az oroszhegyi plébánián, a sort pedig a nagyváradi megyés püspök folytatta. Elmondta, több körülmény segítette, hogy meghallja Isten hívó hangját, aztán hogy vállalni merje a küldetést és ami nagyon fontos, amit aktualitásként kell megélnie minden papnak: a megmaradás és kitartás ebben a szolgálatban. A közelmúltban egy bérmálkozó megkérdezte tőle, mikor jött rá arra, hogy püspök akar lenni. A kérdés kapcsán fogalmazódott meg benne élettapasztalatai által, hogy a papi hivatás nemcsak egy ajándék, hanem egy titok. Isten titka. Miért pont én? Miért pont így? Miért pont oda rendelt az Isten? – olyan kérdések, amelyek sokszor megfogalmazódtak benne, de amelyekre nem tudott soha egyetlen kimerítő választ sem adni. Ezek a kérdések jelen vannak és szítják azt a belső tüzet, amelyből merítve próbálja frissen tartani hivatása kegyelmét. Hivatás-történetét három szóban, kifejezésben lehetne összefoglalni: háttér, kíséret, Isten kegyelme.

A háttér otthon, a kíséret a plébánián

A megyés püspök úgy fogalmazott: minden hivatásnak van egy háttere, az a környezet, amelyben ráérzett, hogy az Isten dolgaiban szeret lenni. Gyermekként oltárt épített, utánozta a pap bácsit, félrevonultak játszótársaival és papos dolgokat játszottak, ministráltak, miséztek. Szívesen járt templomba, kereste az alkalmat, hogy ott legyen, de előfordult az is, hogy ellenkezett a családi, közös imádkozásban. Az emberek felfigyeltek rá, megmosolyogták, jelét adták örömüknek, megsejtettek valamit és segítették, hogy kibontakozzon benne az, ami iránt vonzódott. Ez volt a háttér: a család, a szülők, a nagyszülők, a rokonság. Mindig hálával gondol vissza szüleire, nagyszüleire, azért, hogy harmonikus, keresztény életükkel biztosították a hátteret, és komolyan vették az Istenhez való vágyakozását. Édesapja kitartó, jóságos szigora és édesanyja szelíd karaktere formálta gyermekkorát, Isten mindig ott volt az életükben, küzdelmükben.

„Nagyon fontos, hogy imádkozzunk a hivatásokért, de ugyanakkor az is fontos, hogy a családban és a közösségben is tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy ott, ahol Isten iránti vonzódást látunk egyik-másik gyermekben, azt vegyük komolyan és segítsünk a kibontakozásban. Az imádkozó szülők, az odafigyelő nagymamák, nagytaták sokat jelentenek egy hivatás kibontakozásában” – fogalmazott Böcskei László. A püspök kísérete a papi hivatásban egy személy és egy közösség. Plébánosa soha nem mondta azt, hogy menjen a teológiára, annak ellenére, hogy ideje nagy részét a plébánián töltötte, amiért édesanyja többször is megdorgálta. A plébános elfogadó, befogadó jelenléte segített betekintést nyerni a papi életbe, ami megerősítette döntését a papi hivatás mellett. A plébániai közösség biztató ereje, bátorítása is fontos volt számára. Elmondása szerint, amikor a hívek megtudták, hogy felvételizett, már rögtön azt a tiszteletet adták meg neki, mintha pap lenne. Örültek hivatásának és mindenki a maga módján segített abban, hogy ne csüggedjen el. Sokat jelentett számára ha örültek neki és érdeklődtek felőle, úgymond kísérték az úton.

„Imádkoznunk kell hivatásokért, ugyanakkor kérnünk kell az Istent, hogy minket is tegyen alkalmassá arra, hogy el tudjuk fogadni őket, hogy a fiatalok, akik erre vállalkoznak, sose érezzék magukat egyedül, éreztessük velük, hogy szükségünk van rájuk, várjuk őket, örülünk nekik, részt vállalunk a felkészülésükben, küzdelmükben” – tette hozzá a püspök.

Az ügy mögötti embert látva

A háttér tehát már emlék, a kíséret is megvalósult, vagy másképpen valósul meg, azonban Isten kegyelme, ajándéka most is egy realitás, hiszen minden pap, kezdő, ezüstmisés vagy aranymisés mind elmondhatja, hogy éli isten kegyelméből az Ő jelenlétét, a tüzét és csak ezáltal tud megmaradni és ez által tud megfelelni a feladatoknak.

„Megtapasztaljuk, hogy nem rólunk van szó. Isten adott egy jelet, embereket küldött segítségül, hogy megértsük, mit akar és bár a döntés a papé, de már nem marad önmaga, nem ő lesz a központban, hanem Isten kegyelme” – fűzte hozzá Böcskei László. 1990-ben fiatal káplánként egy temesvári plébániára kapott beosztást. Egy idős bácsit gyóntatott, aki mindkét fiát elvesztette a forradalomkor. Nem tudta, hogy mivel vigasztalhatná meg, mit mondjon, nem volt tapasztalata ilyen esetre. Beszélgetésük közben ébredt rá arra, hogy nem ő a fontos, hanem Isten az, aki őt eszközként használja fel, hogy felbátorítsa ezt a szenvedő embert. Ekkor értette meg, hogy miről is szól a hivatás. Isten kegyelme kiárad, gyógyít, vigasztal és tanít a pap törekvésén és hozzáállásán keresztül.

Későbbi papi, püspöki tevékenységeiben, nagy kihívások közepette is sokszor megtapasztalta Isten kegyelmét és belátta önmaga emberi kicsinységét. Fontos, hogy ne a számokat, tömegeket nézzük, hanem az Istent kereső embert. Isten mindig tudja, mi a helyes, tudja mi a korai és mi a késői, rá kell bíznunk magunkat. Püspökként naponta tapasztalja ezt. Rengeteg a megoldandó ügy, kihívás, jönnek az emberek, kérnek, panaszkodnak, javasolnak, összegyűlnek az egyéni meglátások, akták halmozódnak fel. Istennel együtt, imádkozva, elcsendesedve kell megoldania az ügyeket, hogy ne csak az aktát, ügyet lássa, hanem a mögötte lévő embert is.

A kereszténynek építenie kell!

Szent László tisztelete közel áll a püspökhöz, aki sokat is imádkozik hozzá. Az ő erényeit ajánlja nekünk, mert ha úgy cselekszünk ahogy a szent, Isten arca ránk tekint. Szent László épített: templomokat, egyházat, közösséget, az országot. A mai keresztény ember egyik nagy feladata ez: nekünk is építenünk kell. Körülöttünk annyi sok romboló erő van és ez megbolygatja, kikezdi, a családtól kezdve az egész társadalmat. Nekünk, keresztényeknek vállalnunk kell az építő munkához szükséges sok-sok türelmet, verejtéket.

Szent László a keresztény értékek védelmezője volt. Az emberek relativizálódnak, egy Isten van, mondják, főleg vegyes vallású vidékeken. Nem merünk kiállni hitünkért, nem teszünk tanúságot róla. Szent László országát a keresztény értékekre alapozta. A püspök felszólította a híveket, hogy figyeljenek a jövőre, a Magyarországon megrendezendő Eucharisztikus Kongresszusra, hitünk szent titkára, az oltáriszentségre, erre épül és benne erősödik a hitünk.

„Szent László példájára mindannyiunk feladata az életszentség. Mind arra vagyunk hivatva, hogy ez a szentség átjárjon bennünket. Keresnem kell, hogy Isten jelenlétében éljek. Minden nap, minden körülményben legyen ott velem az Isten! Ezt teszi erőssé, ragyogóvá a keresztényt és a közösségét. Ez által mások leszünk. Éljünk úgy, hogy a velünk való találkozás ünnep legyen! Arra kell törekednünk, hogy örömet, békét, nyugalmat vigyünk az emberek közé! Isten kegyelme az, ami elindít valakit az Isten-szolgálat útján, amibe kapaszkodva meg lehet maradni a hivatásban, és Isten kegyelme az, ami majd megjutalmaz, azért, amit ha tökéletlenül is az Ő ügyéért tettünk” – tette hozzá Böcskei László püspök.

Forrás: romkat.ro

Follow by Email
Facebook