Pünkösdhétfők…

1964, pünkösdhétfő. Éppen csak rácsodálkoztam a világra, értelmemmel még fel sem fogtam, hova érkeztem. Gyilkos kór pusztított akkor ezen a tájon. Ateizmus. Mondták akkor: a templomot be kell zárni, majd lebontani. Ennek a tomboló, gyilkos kórnak voltak tünetei, hatásai: az emberek kapcsolatát, összetartozását, egymásrautaltságát összekovácsolta. Hitüket rendíthetetlenné tette. Szólni tilos volt, csendben imádkozni lehetett, sőt kellett. Mondják a bölcs öregek – néhányan le is írták az utókor számára, és milyen jól tették – az emberek három napon át rendíthetetlenül álltak és imádkoztak a templom körül. Imájuk meghallgattatott: ma is áll a sokunk által szeretett Isten-háza.

 

2020, pünkösdhétfő. Fürkészem a világot, de értelmemmel fel nem foghatom, hova jutottunk. Halálos vírus terjed a világban. Korona. Mondták: a templomot be kell zárni. A járvány miatt tilos találkozni, tilos kezet fogni, tilos szájmaszk nélkül járni. Kötelező a fertőtlenítés. Pünkösdhétfőn a templom nyitva, de itt közösen szentmisét ünnepelni tilos. A közösségi élet fel van függesztve, egy másik valóságba űzve.
Csendben imádkozni lehet, sőt kell. Lassan mi leszünk azok az öregek, akiktől megkérdezhetik majd az utódok: és mi történt a templommal? Minden bizonnyal ezt a pünkösdhétfőt is túléli, a tét az, hogy ne csupán a falak, az üres tér maradjon, hanem újból közösség, élet, hit töltse be.
Pünkösdhétfőkről álmodom… a néhány évvel ezelőttiekről, amikor zsúfolt templomban adtunk hálát Istennek a templommmentőkért, majd a templomot égő gyertyák vették körbe. A megannyi kis láng hirdette: Jézus él! és bennünk él az ősök emléke, tisztelete.
Vágyva-várom az időt, amikor álarcainkat, maszkjainkat elhajítva, egymás kezét megfogva, közösen, együtt, hálás szívvel köszönhetjük meg Isten kegyelmét a Szent László-templomban.
Szent László király, könyörögj értünk!
vi