„Ha örömöt akarsz nekem szerezni, akkor lépjél be egy szemináriumba”

Ahogyan mostanság is, a rendszerváltozást követő évtizedben is sokan kerestek maguknak állást Nyugaton. Nem mindennapos eset azonban az, hogy valaki a 40. életévéhez közeledve úgy döntsön: felhagy addigi világi életével, hazatér, szemináriumba vonul és a továbbiakban Isten szolgálatába áll. Hogy mi késztette erre a néhány héttel ezelőtt a székesegyházban áldozópappá szentelt Vánkos Alexandrut, az alábbi cikket olvasva megtudhatják.

A kilencvenes években is sokan külföldön kerestek megélhetést maguknak, így került ki Spanyolországba történetünk főszereplője, Vánkos Alexandru is. Gyorsan elhelyezkedett, majd az Ibériai félszigeten dolgozott tizennégy évig, főleg Valenciában, többek közt cukrászdában és pékségben. Kipróbálta a pincérkedést, de tengerészként is megfordult luxusjachton. Karbantartó is volt, egy ideig pedig furgonnal szállította az árukat, sok mindennel foglalkozott tehát a közel másfél évtized alatt.

Egy amerikai fiatalembernek az élettörténete volt rá különös hatással egy adott pillanatban: az illető hitetlen és nagyon züllött életmódot folytatott, majd megtért és pappá lett. Immár több mint tizenöt éve ennek, és erről beszél különféle konferenciákon. Attól azonban, hogy ez a fiatalember pappá vált, különösképpen nem hatódott meg Vánkos Alexandru, hiszen míg Spanyolországban élt, rengeteg- ahogyan ő fogalmaz-, hiteles papot látott. Az élettörténete viszont annál inkább megtetszett neki, az, hogy olyan kevés idő alatt annyi sok ajándékot kapott a Szűzanyától.

– Ez engem annyira megérintett, hogy én is így találtam rá a hivatásomra. Csak egy dolgot mesélnék el: ő miután megtért és leszokott a drogokról, elment a templomba. Aznap boldogan feküdt az ágyában, mint egy újszülött, s egyszer csak hallott egy női hangot: Donnie, én annyira örülök! Felült, hiszen őt csak az édesanyja szólította addig így, de ő nem volt a közelben. Hirtelen megértette, hogy a Szűzanya szólt hozzá- magyarázta Alex atya. Hozzátette: ő is elkezdett tehát imádkozni, és imájában köszönetet mondott a Szűzanyának azért, hogy ez a szép történet örömmel töltötte el őt, és ugyanakkor megkérdezte tőle: ő mit tehet érte, hogy boldoggá tegye? Hangot ugyan nem hallott, de a szíve azt sugallta, hogy a Szűzanya azt válaszolta neki: „ha örömöt akarsz nekem szerezni, akkor lépjél be egy szemináriumba”.

Ettől egy kicsit- mi tagadás-, megdöbbent, de mivel tudta, hogy ez a Szűzanya óhaja, megfogalmazódott benne a gondolat: „ez az én utam, ezt kell tennem!” Egy kicsit azért félt is: mit fognak például szólni ahhoz a szülei, hogy a fiúk 35 évesen dönt úgy, hogy pap lesz? Se család, se gyerekek?Ezután azért még eltelt három év, lelki vezetéssel. Arra törekedett mindeközben, hogy megértse: hová szánja őt a Jóisten, hiszen valószínűleg nem csak úgy a levegőbe küldi őt papnak, hanem kell léteznie valahol a világban egy konkrét helynek. Lehetett volna éppenséggel Spanyolország, Franciaország vagy Olaszország, választási lehetőségek voltak. És ekkor megint az ima segített, Isten pedig jelezte számára, hogy ez a hely Nagyvárad.

– Mit mondjak? Nem volt rajta a listámon… Nagyvárad? Hát igen, ott ahol születtem. Úgy mentem ki korábban Spanyolországba, hogy előtte ugyan jártam a görögkatolikusokhoz, meg a Szent László templomban kereszteltek, de behatóbban nem ismertem az itteni helyi egyházi életet- emlékszik vissza Alex atya. Minél többet imádkozott azonban, annál inkább erősödött benne az a belső vágy, hogy: igen, Nagyvárad a megoldás. Immár 38 évesen tehát beszélt a püspökkel, és végleg hazajött.

– A szülőknek elújságoltam: találtam egy új munkahelyet, csak hat évet kell tanulni hozzá…

Az édesanyja három napig szóhoz se jutott. „Mégis hogy gondolod ezt fiam?”- kérdezgette aztán. Rá egy évre azonban, mikor már látta, hogy a fia boldog, ő is végre megnyugodott „és most már együtt örülünk annak, hogy pap vagyok”.

Visszatérve egy kicsit spanyolországi éveire, Alex atya megjegyezte: az utóbbi évtizedekben borzasztóan elvilágiasodott a társadalma, a híveknek körülbelül csak 15-20 százaléka jár rendszeresen templomba. A múltja miatt azonban „maradt még annyi katolilicizmus ott”, hogy ha valaki valóban megakarja élni a hitét, akkor lehetőség azért adódik erre. Ugyan nem felejtett se magyarul, se románul (vegyes családból származik), 14 év azonban mégiscsak 14 év.

– Egy kultúrsokk volt számomra hazatérni Romániába annyi idő után- folytatta Alex atya. Mint meséli, egy teljesen új világba csöppent, de nagyon szeretett közösségben, Gyulafehérváron lenni. Következett aztán Róma, a tanulmányai folytatásaként.

– Az örök város kettős valósága nyűgöz le leginkább. Követhető ott kétezer év kereszténysége is, és ugyanakkor Róma, mint az antik város is. A kultúra, és az, hogy szinte minden kőnek meg van ott a saját történelme- magyarázza. Mindazonáltal- mint mondja-, a rómaiak egyáltalán nincsenek megilletődve attól, hogy ott a Vatikán. Igen, sok a kispap, az apáca és a főpap az utcákon, mert végül is a katolikus egyház szíve dobog ott, de maga a valóság az, hogy a Szent Péter térre például a rómaiak közül nagyon kevesen mennek el.

Aki egyébként innen kikerül papnövendékként, az a Germanicum-Hungaricum kollégiumba megy. A magyarok számára van egy közösségi rekreációs terem, ami az övék, ebéd után szoktak ott találkozni, kávézni, ellazulni, illetve minden vasárnap este, a vacsora után is összejönnek. Emellett hagyomány, hogy az angol kollégium diákjaival közösen a húsvéti mise előtt a Szent Péter téren húsvéti énekeket énekelnek.

– Ez azt jelenti, hogy ott vagyunk az oltár mellett, ahol a pápa misézik, ami nagy megtiszteltetés és óriási élmény. Szerintem ez az év legszebb eseménye.

Arról is beszélt Alex atya: a koronavírusjárvány miatt is nehéz időket élünk. Sokan nem járnak templomba, mert félnek, főleg az idősebbek, és ez talán valahol érthető is, mert a kisebb templomokban szinte lehetetlen betartani a védőtávolságot. Türelmesnek kell lenni, mert attól, hogy valaki vallásos, azért ugyanúgy védekeznie kell a járvány ellen. Nem várhatjuk el azt, hogy Isten csodát tegyen minden egyes szentmisén azért, hogy mi, személyesen ne kapjuk el a járványt. Alázatosnak kell lennünk tehát, mert ugyanúgy megfertőződhetünk mi is, mint bárki más. Lehet, hogy emiatt most egy kicsit akadozik az egyház ritmusa, és az is előfordulhat, hogy mikor majd elmúlik a veszély, újra el kell magyarázni bizonyos dolgot, amik korábban természetesnek tűntek egy vallásos szertartáson.

Bár augusztus végén pappá szentelték a székesegyházban, Vánkos atya egy ideig nem kerül még plébániára. Továbbképzésen van ugyanis: tavaly kezdte el a mesterit, pontosabban dogmatikát tanul, azon belül pedig krisztológiát. Jövő nyáron tér tehát csak haza Rómából, és akkor helyezi ki őt valahova az egyházmegyébe Böcskei László megyés püspök.

erdon.ro / Ciucur Losonczi Antonius

Megjelent a Bihari Napló XXX/179. számában csütörtökön, 2020. szeptember 17-én.